Lángoló nap alatt
Június volt. Tüzes és fényes ünnep.
Lármázva harsogott a kandi nép.
Ujjongtam én is, nem tudom, miért,
s agyam zavart lármától részegült meg,
felkorbácsolta a nap véremet,
velômbe tüz gyúlt perzselô sugárán,
szívembe vágyak láza pezsgett,
mitôl Édent veszített egykor Ádám.
Egy nô kozelgett és reám tekintett.
Titokzatos fény volt ez a tekintet
s lelkem csak itta a sötét tüzet;
és elfogott valami ôrület,
hogy rávetem magam szerelmesen,
szívom az ajkát s a karomba zárom.
Vér-felleg ülte meg borult szemem,
s nem tudtam, e vad csók: való-e, álom?
Legyürtem ôt, ölelve és tiporva,
majd felragadtam hirtelen karomba,
elrúgtam a földet, tovább suhantunk,
szálltunk a naptól lángoló körökben,
s hogy összeforrt a testünk és az ajkunk,
a nap pirosló kráterébe törtem,
öleltem ôt, s némán meredve rám
görcsös karomba meghalt a leány.