Vágyak

Sok azt szeretné, hogyha szárnya lenne,
s rikoltva tudna szállni, szállni fenn,
megkapná a fecskét a végtelenbe,
s elveszne az ég szürke mélyiben.

Nôkebleket roncsol vadul megannyi,
rázárva karját, mint egy vaslovag;
a vágya hirtelen orron ragadni
az elragadt, száguldozó lovat.

Én mást imádok: a test szüzi húsát,
az istenek bájára szomjazom,
hogy testem, ez a fényes, büszke túlság,
hódítson sok jövendô századon.

Szeretném, hogy mindenki értem égjen,
ma ezt ölelni, holnap újra azt,
leányt szakítani a messze réten,
ahogy tépjük a gyümölcsöt, a tavaszt.

A test zamatja, íze annyiféle,
oly sokszerü illatlehellete,
kezem bolyongva száll a lány fejére,
most tüzpiros haj, máskor fekete.

Legkedvesebb az utcai találka,
a tüz, mit egy szem a húsunkba lop,
a tünô hódításnak röpke árnya,
a mámoros perc és a lopva-csók.

Barnával ébredjek, ha jô a hajnal,
vaskarja fojtson, vad legyen, pogány,
de este szôke szóljon halk szavakkal,
s a holg ezüstje égjen homlokán.

Majd könnyedén, nem sírva és gyülölve,
váljunk s keressünk új szivet hamar.
- Csak fogheggyel harapjunk a gyümölcsbe:
hiszen a belsejük az mind fanyar.

VISSZA A NYITÓOLDALRA