Texte d'origine : http://pc3.piarista-bp.sulinet.hu/~vizhanyo/olvasok/ekszerek.html

Guy de Maupassant:

Ékszerek

Amikor Lantin megismerkedett ezzel a lánnyal - társaságban történt, hivatali fõnökének helyettesénél -, rögtön úgy beleszeretett, mintha hálóba gubancolódott volna.

Vidéki adószedõ lánya volt, apja évekkel ezelõtt meghalt. Anyja ekkor Párizsba költözött vele, a kerületben megismerkedtek több polgári családdal, sûrûn látogatták egymást - azt remélték: a lány így hamarosan férjhez megy. Szegényen is becsülték õket, csöndesek voltak és kedvesek. Komoly fiatalemberek ábrándoznak ilyen lányról, akivel összekötnék életüket; a tisztességes nõ mintaképe volt. Szerény szépségébõl angyali tartózkodás varázsa áradt, ajkán alig látható örök mosoly élt, mintha csak belülrõl sugárzott volna.

Mindenki dicsérte, áradoztak róla, ismerõsei egyre ezt hajtogatták:

- Aki feleségül veszi, bizony jól jár vele! Különbet nem is találhatna!

Lantin akkor a belügyminisztérium segédhivatalában dolgozott, fõtiszti jövedelme évi háromezer-ötszáz frank; megkérte a lányt, s az a felesége lett.

Valószínûtlenül boldogan éltek. Az asszony olyan leleményes takarékossággal vezette háztartásukat, hogy szinte a gazdagság fényûzésével áltatták magukat. Figyelmes volt és gyengéd, hízelegve kedveskedett férjének; varázsa csak erõsödött, és a férfi hat év után még jobban szerette, mint az elsõ napokban.

Csak két apróság zavarta : az asszony imádta a színházat, és imádta a hamis ékszereket.

Barátnõi (néhány kishivatalnok felesége) minduntalan páholyjegyet szereztek neki a divatos darabokhoz, sõt még a bemutató elõadásokra is; ilyenkor magával hurcolta férjét, ha tetszett neki, ha nem. Pedig a férfit - a napi munkája után - nagyon fárasztotta az effajta szórakozás. Hamarosan már-már könyörgött: vigye magával valamelyik barátnõjét, aki aztán haza is kísérné a színházból. Az asszony sokáig ellenkezett, illetlennek tartotta az ilyesmit. De végül gyöngédségbõl engedett, és a férfi nagyon hálás volt.

Ez a szenvedélyes színházrajongás hamarosan felébresztette benne azt a kívánságot is, hogy felékesítse magát. Ruhái egyszerûek maradtak, nagyon finomak, de szerények; gyengéd varázsát, ellenállhatatlan, tartózkodó báját új színnel gazdagította öltözködésének nemessége. De fülére újabban nagy rajnai kristályokat csattantott (olyanok voltak, mint a gyémánt), hamis gyöngysorok koccantak rajta, réz karkötõi aranyként csillogtak, és fésûiben drágakövek tüzével égõ színes üvegdarabkák sziporkáztak.

Férjét bántotta, hogy ennyire szereti a hamis ragyogást - gyakran szóvá is tette:

- Drágám, akinek nincs pénze valódi ékszerekre, az tündököljön inkább a szépségével és a finomságával. Ezek ritkább ékszerek!

Az asszony kedvesen mosolygott, s csak ennyit felelt:

- Ne bánts!… Nekem tetszenek!… Ez a gyengém!… Jó, jó, tudom, hogy igazad van, de az ember olyan, amilyennek született. Én imádnám az ékszereket!

És keresztülfolyatta ujjai közt a gyöngysorokat, megcsillogtatta a metszett kristálylapokat a fényben.

- Ó, nézd csak, milyen szép munka! Megesküdhetnél, hogy valódi!

Férje mosolygott.

- Olyan vagy, mint egy cigánylány.

Esténként, ha együtt ültek a tûz mellett, az asszony a teázóasztalkára tette szattyándobozát, ebben tartotta a "limlomot", ahogy Lantin gúnyolta. Annyi figyelemmel, olyan odaadással vizsgálgatta hamis ékszereit, mintha csak valamilyen titkolt, mély szenvedélyét elégítette volna ki.

Addig erõsködött, míg a férfira kapcsolt egy nyakéket, s aztán nevetve felkiáltott:

- Milyen mulatságos vagy!

Karjába vetette magát, és hevesen megcsókolta.

Egy téli éjszakán a hidegtõl remegve ért haza az Operából. Másnap köhögött. Egy hét múlva tüdõgyulladásban meghalt.

Lantin majdnem belepusztult. Olyan rettenetesen szenvedett, hogy egy hónap alatt teljesen megõszült. Reggeltõl estig sírt, már-már elviselhetetlen volt, ahogy gyötrõdött; a halott emléke, hangja, mosolya, minden varázsa állandóan ott lebegett körülötte.

Múlt az idõ, de fájdalma nem csitult. Gyakran megtörtént, hogy amikor a minisztériumban társai összeültek, s megbeszélték a napi eseményeket, arca hirtelen felpuffadt, orra szinte elferdült, szeme megtelt könnyel; néhány rettenetes grimasz után zokogni kezdett.

Felesége szobájában nem mozdított el semmit. Ide mindennap bezárkózott, s csak õrá gondolt; az asszony ruhái, a bútorok ugyanott maradtak, ahol utolsó nap voltak.

Egyre nehezebben élt. Felesége eddig mindennel ellátta háztartásukat, s most ugyanaz a fizetés neki, a magányos férfinak, kevés volt. Bután tûnõdött, hogyan tudott az asszony mindennap kitûnõ borokat venni, finom ételeket tálalni. Minderre most nem futotta szerény jövedelmébõl.

Adósságokba keveredett, állandóan pénz után szaladgált, fûhöz-fához kapkodott.

Egy reggel azután - elsejétõl még nyolc nap választotta el, s a zsebében már egyetlen sout sem talált - arra gondolt, hogy elad valamit; rögtön a "limlom" jutott az eszébe: ezen kellene túladnia. Titokban még mindig gyûlölte a hazug utánzatokat - hányszor, hányszor felbosszantották! Naponként látta õket, s már a látásuk is megzavarta a kedves lény emlékét.

Sokáig turkált az olcsó halomban, amit felesége itt hagyott; nagy halom volt, mert az asszony szinte utolsó napjáig makacsul vásárolgatott, és majdnem minden este új csecsebecsével jött haza. Végül az egyik díszes nyakéket választotta, felesége kedvencét - úgy becsülte: megérhet hat-nyolc frankot. Hamis ékszer, de igazán szép munka.

Zsebébe csúsztatta, s indult hivatalába. Elõbb azonban kiment a körútra, olyan ékszerészt keresett, akihez bizalommal betérhet. Végre kiszemelt egyet, s bement az üzletbe. Kissé szégyellte, hogy ennyire elárulja nyomorúságát - ilyen olcsó semmiséget akar eladni.

- Uram - fordult a kereskedõhöz -, megtudhatnám, mennyit ér ez a darab?

Az ékszerész átvette a nyakéket, vizsgálgatta, forgatta, megemelte, nagyítójával is megnézte, majd odaszólította segédjét, halkan suttogott vele, végül letette a láncot az asztalra és néhány lépést hátrálva is megszemlélte.

Lantint zavarba hozta a bonyolult szertartás; éppen megszólalt volna: "Ó, tudom, hogy olcsó holmi…" - amikor az ékszerész azt mondta:

- A láncnak tizenkét-tizenötezer frank az értéke, de csak akkor vehetem meg, ha közli, hogyan jutott a birtokába.

A gyászoló férfi az ékszerészre meredt, szája tátva maradt - nem értette.

- Mi? - dadogta végre. - Biztos benne?

Az ékszerész azt hitte, hogy bizalmatlanok vele, s száraz hangon vetette oda:

- Ha azt hiszi, hogy többet kap érte, próbálkozzék másutt… Én legfeljebb tizenötezerre becsülöm. Majd visszajön, ha nem kap többet.

Lantin egészen hülyén nyúlt a nyakék után, és kiment; olyasfélét érzett, hogy most egyedül kell maradnia, és gondolkodnia kell.

De amint kilépett az utcára, nevethetnékje támadt. "Ó, a szamár! A szamár! És ha szaván fogtam volna!... Szép kis ékszerész! Nem tudja megkülönböztetni a hamisat az igazitól."

A rue de la Paix sarkán bement egy másik üzletbe. Mihelyt az ékszerész megpillantotta a nyakláncot, felkiáltott:

- Érdekes!… Ezt ismerem… nagyon jól ismerem!… Itt vették!

Lantin zavartan kérdezte:

- És mennyit ér?

- Én huszonötezerért adtam el… De tizennyolcért rögtön visszaveszem, ha a törvényes elõírásoknak megfelelõen igazolja, hogyan jutott önhöz.

Lantin leült, mint a szélütött.

- De… de nézze meg jobban!… Én mindig azt hittem… hogy hamis…

Az ékszerész rácsapott:

- Megmondaná a nevét, uram?

- Ó, természetesen… Lantin vagyok… Lantin, a belügyminisztérium tisztviselõje… Lakásom: 16, rue des Martyrs.

A kereskedõ fölütötte könyvét, lapozott benne.

- A nyakláncot valóban Lantin asszony címére küldtük... 16, rue des Martyrs... 1876. július 20-án.

A két férfi egymásra nézett, a hivatalnok fejbe sújtottan a megdöbbenéstõl, az ékszerész tolvajt szimatolva. Elõször a kereskedõ szólalt meg:

- Nálam hagyná huszonnégy órára? Elismervényt adok róla.

- Hogyne… természetesen…

Az összehajtott papírt zsebre vágta, és elment. Átvágott az utcán, majd visszafordult, mert észrevette, hogy elvétette az utat: lement a Tuileriákig, át a Szajna hídján, itt rájött, hogy megint rosszfelé jár, visszatért hát a Champs-Élysées-re, s még mindig nem tudott összefüggõen gondolkodni. Következtetésekkel próbálkozott, magyarázatokat erõltetett. Nem, a felesége semmiképpen nem vehetett ilyen drága ékszert!

"Nem, nem! Ez egész biztos!… Akkor hát ajándékba kapta! Ajándékba!… De kitõl?… És miért?…" Dermedten állt meg a fasor közepén, megérintette a rettenetes gyanú. A felesége?…

"Akkor a többi ékszer is ajándék."

Úgy érezte, a föld megremeg alatta, egy fa éppen elõtte dõl le; karját védekezve maga elé nyújtotta, s a következõ pillanatban minden elhomályosult benne, összeesett.

Egy gyógyszertárban tért eszméletre, a járókelõk vitték be. Hazaszállíttatta magát, és bezárkózott.

Feldúltan sírt késõ éjszakáig, zsebkendõjét harapdálta, hogy ne ordítson. Végre a szenvedéstõl és a fáradtságtól elcsigázottan az ágyra dõlt, nehéz álomba merült.

Arra ébredt, hogy süt a nap. Lassan felkelt, a hivatalba kellett indulnia. De milyen nehéz ilyen megrázkódtatás után ismét dolgozni. Eszébe jutott, hogy beteget jelenthetne, és néhány sort írt a fõnökének. Azután arra gondolt, hogy vissza kell mennie az ékszerészhez; elvörösödött a szégyentõl. Sokáig tépelõdött. De csak nem hagyhatja ott az ékszert? Felöltözött, és lement az utcára.

Gyönyörû idõ volt, kék ég feszült a mosolygó város fölé. Sétáló emberek haladtak elõtte, zsebre vágták kezüket. Lantin nézte õket.

"Milyen boldogok, akiknek pénzük van! Pénzzel még a szenvedést is lerázhatjuk magunkról! Oda megyünk, ahova tetszik, utazhatunk, szórakozhatunk! Ha gazdag volnék!"

Észrevette, hogy éhes, huszonnégy órája nem evett. De a zsebe üres volt - és újra eszébe jutott a nyakék. Tizennyolcezer frank! Tizennyolcezer!… Hatalmas összeg!

Befordult a rue de la Paix-re, s le-fel sétált a járdán, az ékszerüzlettel szemben. Tizennyolcezer frank! Már húszszor is be akart lépni, de a szégyen mindig megállította.

Csakhogy éhes volt, nagyon éhes! És nem volt egyetlen souja sem… Hirtelen döntött - átszaladt az úton, hogy véget vessen ennek a töprengésnek; szinte berobbant az ékszerészhez.

Amint a kereskedõ meglátta, eléje sietett, udvarias mosollyal rögtön leültette. A segédek is elõjöttek, oldalt húzódtak, és sunyin figyelték Lantint.

- Utánajártam, uram… - kezdte az ékszerész. - És ha nem változtatta meg szándékát, megadom az összeget, amit tegnap felajánlottam.

Lantin csak motyogott :

- Kérem… elfogadom…

Az ékszerész erre tekintélyes pénzköteget emelt ki az egyik fiókból, leszámolt tizennyolc ezrest; s átnyújtotta Lantinnak; az nyugtát írt, majd remegõ kézzel zsebébe dugta a pénzt.

Amikor már kifelé tartott, visszafordult - az ékszerész még mindig mosolygott. Lantin lesütött szemmel motyogta:

- Van még egy-két… néhány ilyen… ékszerem. Ugyanabból az örökségbõl… Azokat is megvenné?

Az ékszerész meghajolt.

- Miért ne?

Az egyik segéd kioldalgott, hogy kedvére nevethessen; a másik hangosan fújta az orrát.

Lantin érzéketlenül, vörösen és méltósággal jelentette ki:

- Elhozom õket.

És kocsin ment haza az ékszerekért.

Egy óra múlva visszajött, még mindig nem evett. Darabonként vizsgálták az ékszereket, mindegyiket megbecsülték. Majdnem valamennyi innen került az asszonyhoz.

Lantin most már vitatkozott, alkudozott, mérgelõdött, minduntalan az üzleti könyveket akarta látni; s ahogyan emelkedett az összeg, õ egyre hangosabban beszélt.

A nagy briliáns fülbevalókért húszezer frankot ajánlottak neki, a karkötõkért harmincötezret, a melltûkért, gyûrûkért, medalionokért tizenhatezret, egy smaragd és zafír fejdíszért tizennégyezret, az aranyláncon függõ, hatalmas gyémántszoliterért negyvenezret. Az egészért összesen százkilencvenhat-ezret.

Az ékszerész finom gúnnyal jegyezte meg:

- A hölgy mindenét ékszerekre áldozta.

Lantin komolyan felelte :

- Okos tõkebefektetés.

Majd megállapodott a kereskedõvel, hogy másnap ellenõrzõ szakértõt hoz, és elment.

Az utcára érve felpillantott a Vendôme-oszlopra; olyan jó kedve volt, hogy legszívesebben felkapaszkodott volna rá, mint egy mászórúdra. Könnyûnek érezte magát, s ha most nekifut, talán még a császár szobrát is átugorja, a császárt, ott a magasban, az égbe nyúló oszlop tetején.

Voisinhez ment villásreggelire, és egy palack húszfrankos bort hozatott.

Aztán körülkocsizott a Bois-ban. Valamelyes megvetéssel nézte a többi fogatot, és szinte fojtogatta a vágy, hogy odakiáltsa az embereknek: "Én is gazdag vagyok! Kétszázezer frankom van"

Eszébe jutott a hivatal. Odavitette magát, bátran bement a fõnökéhez.

- Azért jöttem, hogy bejelentsem lemondásomat. Háromszázezer frankot örököltem.

Kezet szorított régi hivatalnoktársaival, új terveirõl beszélt velük, azután a Café Anglais-ba hajtatott, és vacsorát rendelt.

A szomszéd asztalnál egy férfi ült, ezt igazi úrnak nézte, s mint a viszketést, nem tudta legyõzni a vágyat, hogy elhencegje: négyszázezer frankot örökölt.

Életében elõször nem unatkozott a színházban; az éjszakát lányokkal töltötte.

Hat hónap múlva ismét megházasodott. Második felesége kifogástalan, de kissé nehéz nõ volt. Eléggé megkeserítette az életét.

Illés Endre fordítása